Once upon a time...

Réges-régen volt egy lány... Nah jó, nem, nem fogok belekezdeni itt valami tanulságos történetbe, főleg, hogy mennyi ideje nem néztem errefelé... Igazából 3 nap és indulok ki Amerikába. Mindenki most akar velem last minute találkozni, és komolyan, olyan jó lenne ha megtanulnék osztódással szaporodni. Mindenkivel találkozni akarok, de úgyse fog összejönni. Azt hiszem, most már értem Niki problémáját, és át tudom érezni, hogy mekkora dolog, hogy ha hazajön, egy teljes éjszakát rám tud szánni. Hát mindenesetre nem könnyű. Amellett brutálisan elkapott ma a nosztalgia. És rájöttem, hogy tényleg szükségem lenne már arra, hogy valaki mellettem legyen, mert egyre többször kapom magam azon, hogy a "régi szép időkön" merengek. Jó persze, 21 évesen kicsit túlzás a régi szép időkről mesélni, de tényleg. Ahogy megágyazom, és eszembe jut, hogy mekkora problémát jelentett, hogy a lepedő le volt csúszva. És egyre több kis mozzanatról ugrik be az elmúlt kapcsolataimból egyre több momentum. Az, hogy akkor hogyan reagáltam erre, és hogy ezt így, évek távlatából hogy is látom. Sokszor azon kapom magam, hogy azon elmélkedem, hogy mit csinálnék másképp. De aztán rájövök, hogy akkor az voltam, aki voltam. Azóta sok dolog történt, sok tekintetben teljesen megváltoztam. Igazából ahogy pörgetem vissza életem eseményeit, a fontosabbakat, rájöttem, hogy ahhoz, hogy ma azok vegyenek körbe, akik igazán fontosak, kellettek a pofonok, az elbaszott lépések és döntések. Kellett a sok lecsúszás, majd felkapaszkodás a csúcsra. Majd újra visszacsúszás... A hullámvölgyek és a megmászhatatlannak hitt csúcsok. Aztán amikor újra és újra ott állok a tetején, akkor szinte el sem hiszem. Körülnézek, hogy hány ember segített ebben, azzal, hogy hátulról böködött, hogy ne adjam fel, vagy éppen azzal, hogy újabb és újabb akadályt gördítettek az utamba.

Érdekes dolog ez a nosztalgia. Amikor az ember átéli a pillanatokat, nem is gondol arra, hogy az mit jelent. Én úgy élek, hogy abban a percben átadom magam annak az érzésnek ami elönt. Aztán csak pislogok, amikor egy tipikus illat, dal, mondat, vagy egy tárgy mennyire élénken elő tud hívni egy átélt szituációt. Mintha egy kisfilmet néznék, már épp csak a popcorn hiányzik. Hosszú utazások Franciaországba egy kis Füstifecskékkel, subernyák parasztgyerek, Horvátország, Erdély, hórafting, rafting és még sorolhatnám tovább... Annyi dolog, amit már a hátam mögött hagytam, és mégis annyira élénken él bennem, mintha tegnap történtek volna. Egyrészt örülök, hogy megtörtént, másrészt toporzékolni tudnék, hogy vége lett, és hogy úgy lett vége, ahogy. Hogy elvették a "második családom", akikkel 6 évet töltöttem, ami telis-tele volt kacagással, jókedvvel, szeretettel és reményekkel. Aztán jött a pofon. De a képek... a képek annyira megmaradtak. Csak olyan furcsa... hogy törhetnek rám emlékképek ennyire intenzíven, amikor olyan, mintha mindegyiket vastag, évezredes por lepné. Mintha mocskos lenne. Annyira rohadtul keserédes érzés ez. És akkor az elmúlt kapcsolatokról nem is beszéltem. Amikor odaadsz egy nagy darabot magadból, és aztán az egész már olyan, mintha nem is történt volna meg. Persze, amikor megérzek adott illatokat, akkor mégis mosolyra húzódik a szám, de mintha az nem is én lettem volna. Nem, nem a harag beszél belőlem. Inkább csak az elkeseredés. De most nem fogok kitérni arra, hogy mit tartok ebben az egész kibaszott életben egy hatalmas igazságtalanságnak e téren. Ez a poszt most nem arról szól. Csupán egy kis nosztalgia, életemnek azon részére való visszatekintés, amikor a jelenlegi barátaim közül alig páran ismertek még csak. A keserédes emlékekből táplálkozom. Amikor épp olyanom van, akkor azért gondolok vissza rájuk, mert megtörténtek, és csak a jót látom benne, ha meg olyanom van, akkor csak ráteszek egy lapáttal a rossz kedvre. De ezek kellenek. Ettől érzem, hogy ember vagyok, általuk láthatom, hogy honnan jutottam hová, és hogy amit egykor elterveztem, abból mi lett. Mi lettem én és hogyan. Az emlékekben tárolt érzésekből tudom, hogy mit csináltam jól, és mit nem. Az emlékek azok, amiket senki nem vehet el tőlem, és elkísérnek addig, amíg élek, az időt, amit emberekre áldoztam, amit ők áldoztak rám, soha senki nem veheti el tőlem, és nem kaphatom vissza. És ami a legfontosabb: Az emlékeimből tudom, hogy kinek a lelkében hagytam lábnyomot. És ez az egyetlen, ami számít. Élni lehet csak úgy ímmel-ámmal, de aztán jön a kaszás, és az ember ott tart, hogy igazából semmit nem csinált, ami úgy igazán, tényleg számított volna. És most itt nem holmi díjakról, kitüntetésekről vagy titulusokról beszélek. Az élt igazán, aki sok emberre lehetett hatással, sok helyen hagyhatott lábnyomot és ÉLT! Én legalábbis így gondolom. Lehet velem vitatkozni! :D