A jenkik földje, ahol mindenki szíve egyszerre dobban...

Régóta tervezem, hogy írok, de csak most sikerült rászánni magam. Terveztem, hogy vezetek egy külön blogot, de nem jött össze. Inkább elmentem bandázni az új barátaimmal, akik ideiglenesen a családom voltak/maradnak.

Nem áltatom magam, néha piszkosul nehéz volt, és sokszor tört rám elemi erővel a honvágy, de így visszatekintve, hogy majdnem vége, már azt mondom, egyik percét sem adnám semmiért.

Ebből az egész nyárból csak profitáltam. Megtanultam, hogy mennyit kell gürizni egy dollárért. Megtanultam, hogy minden lehetséges, csak akarni kell! És ami a legfontosabb, hogy mosolyogj, akkor is, ha fáj a lábad, a hátad, és gyakorlatilag annyira fáradt vagy, hogy csak a kávé tart életben. Mert a mosolyoddal feldobhatod a sokkal fáradtabb conselorok napját, és a kedvességedet meghálálják. Mindegyikőjük. Tanultam egy kis munkamorált, hiába volt nagyon nehéz. Most, itt a fináléban kétfelé húz a szívem. Nagyon jó lenne már otthon lenni, de ugyanakkor legszívesebben itt maradnék még vagy két hónapot. Legalább. Az új barátaim fantasztikusak, és az 5 turnus alatt a vendégektől annyi szeretetet kaptam, hogy arra nincsenek szavak. Rájuk mosolyogtam, és a hálájuk szinte arcul csapott. Valamint az is félelmetes volt számomra, hogy némelyikük, akik halmozottan súlyos sérült volt, is képes volt mosolyogni. És képesek voltak a beszédükbe belefoglalni a konyhai személyzetet, akiknek olyan hálásak voltak. Sok vidám arc. Mindezért megérte ez az egész nyár, és nagyon boldog vagyok, hogy belevágtam. Kicsit úgy érzem, a világ kinyílt számomra. Leküzdöttem egy olyan kihívást, amiben nem voltam biztos, hogy meg tudom csinálni. De megcsináltam, mosolyogva, felszegett fejjel! Illetve még hátravan 7 nap, de az már semmi az eltelt kb. 50-hez képest. Nagyon hiányzik Magyarország, Anyuék, a barátaim, egytől-egyig. Jó lesz, amikor majd újra otthon leszek, de kb két hét után vissza fogok vágyni, mert a szívem egy darabját itt hagyom, a hegyekben, a csodálatos tájon, a vendégek között. Mindegyik turnusban volt egy-két olyan vendég, akinek a személyisége egyszerűen lenyűgözött. És szakmailag megtanultam a számomra legfontosabb tételt; minden fogyatékos ember személyisége más és más. Csak úgy, mint nem fogyatékos társaiké. És az érzés, ami elöntött a Lodgapalooza alattt, hogy mindenki szíve egyszerre dobban, függetlenül attól, hogy táborozó, vagy személyzet, függetlenül attól, hogy a Lodge személyzete, vagy a Camp Anne-é... Ezekben a pillanatokban azt kívántam, bárcsak sose lenne vége a nyárnak.

És itt van a személyzet, a nurseok, akik egyszerűen őrültek, de egytől-egyig csodálatosak, és hihetetlenül elfogadók. A counselorok, akik valahogy mindig ráéreznek arra, mikor kell egy-egy különösen kedves mondatot elsuttogniuk nekem felszolgálás közben. Vagy érzik, mikor van szükségem egy ölelésre. A főnökeim, akik egyenrangú félként kezelnek engem, és mindenki! Nem lehetek elég hálás a szüleimnek, hogy erejükön felül megtettek mindent, hogy én itt lehessek, hogy olyan élményeket szerezzek, amik végigkísérnek mind a pályámon, mind a magánéletben. Hogy megtapasztalhattam egy olyan fajta toleranciát, ami Magyarországon még mindig csak álom, legalábbis a társadalom egészére értve. Megtanultam értékelni a jó szó erejét, és a jó kedvet. És a napsütéses napokat, mert abból bizony nem jutott túl sok erre a nyárra. :) Jah és láttam medvét, meg kolibrit, épp az előbb röpült el a fejem fölött, és chipmunkot, ami annyira puhának tűnik, hogy legszívesebben hazavinnék egyet. És mindezekért nem lehetek elég hálás a támogató családomnak!