Arcok...
Arcok... Arcok mindenütt... A metró kapaszkodói mintha rám üvöltenének, az épületek mintha a képembe vigyorognának.. Az érzelmeimet látom. Hogy legszívesebben üvöltenék. Belerúgnék mindenbe és mindenkibe, aki szembe jön velem az utcán, mert Dühös vagyok. Dühös vagyok, amiért nincs egy varázspálcám, ami egy suhintással mindent megold. Dühös vagyok az életre, amiért ilyen igazságtalan. Dühös vagyok magamra, amiért tehetetlen vagyok. Nem tudok belenyugodni a gondolatba, hogy vannak dolgok, amiken nem tudok változtatni. Nem vagyok kész. Nem vagyok kész semmire. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki toporzékol, hogy ez így nem lehet. Mintha ezzel képes lennék megváltoztatni bármit is. És amikor rájövök, hogy ez nem így van, az olyan, mintha egy ágyugolyót próbálnék megállítani a gyomrommal. Piszkosul fáj, és nem kapok levegőt. Az érzékeim eltompultak, mintha a semmiben lebegnék. Nem vagyok hívő, de most felteszem a kérdést: Drága Isten, miért hagyod, hogy ez történjen?
Na ja, a bénult tehetetlenség a legszarabb valami a világon... amikor kapsz egy-egy nagy pofont, és ráébredsz, hogy nem tudod magadhoz idomítani az életet. Ilyenkor nem vagy képes tovább titkolni magad elől, h egyes pozitív hozzáállásra biztató "igazságok" legjobb esetben is csak féligazságok.
VálaszTörlésSajnos sokminden, ami első pillantásra gumilabdának tűnik, valójában betonból van, és az ember csak a lábujját töri el, ha könnyelműen belerúg egyet.
Nem lehet mindenkit megmenteni, néha a tőlünk telhető legnagyobb erőfezsítések megtétele sem képes megszüntetni a szeretett személy szenvedését. Ilyenkor tényleg nincs más megoldás, csak az alázat és az alkalmazkodás.
Nagyon igaz, amit írtál... Alázat és alkalmazkodás. Ez a kulcs. Köszönöm...
VálaszTörlés