Egy csodás nap margójára

Amikor egy nap találkozol két, számodra fontos emberrel, akiket az élet messze sodort, és realizálod, hogy annak ellenére, hogy messze élnek, fontos vagy nekik még mindig, az olyan valami, ami csordultig tölti a lelkedet és az elmédet pozitív energiával. Amikor végre leteheted az álarcot, és az lehetsz, aki vagy... Az... Csodálatos. Amikor úgy fekszel le, hogy egy jó hosszú elmélkedés a világ nagy kérdéseiről intellektuálisan úgy feltölt, mint egy félév az egyetemen, az piszkosul jó érzés. Mint amikor feltöltöd a telefon akksiját 100%-ra. Amikor meglátsz egy olyan szempontot valamiről, amit idáig nem láttál, pedig olyan evidens, hogy mindvégig ott volt a szemed előtt. Az emberi kapcsolatok nagyon érdekes dolgok. Sokszor gondolkozom rajta, hogy mivel kapcsolódtam ennyire egy emberhez. Hogy mi az, ami megfogta azt az illetőt bennem. Hogy mivel szolgáltam rá a tiszteletre, a szeretetre és a megbecsülésre. És amikor oda jutok, hogy azzal, hogy én voltam én, az megnyugvás. A mély, sokáig parázsló fajtából. Nem az, ami ideig-óráig örömet szerez, hanem, ami veled marad és belülről melegít. És a szükség órájában emlékeztet, hogy értékes ember vagy. Emlékeztet, hogy emlékek kötnek össze titeket, amit senki sem tud elvenni sem tőled sem tőlük, és hatással voltál/vagy az életükre. Ez az élet értelme. Hogy végül azt mondhasd, éltél. Én nagyon szeretem ezeket az embereket. Akik kicsit bolondok, kicsit szétszórtak, néha hisztisek - de hisz néha én is az vagyok! -, de amikor szükségem volt arra, hogy valaki fogja a kezem, amikor sírok, ők megfogták. Sőt! A lelkemet simogatták. Túltekintettek a csöndes könnyeken, és elértek, mert el akartak érni. Mert tudták, hogy baj van. És ezért soha nem lehetek elég hálás. Amit viszonzásul tudok nyújtani, az hogy én is ott leszek nekik, amikor szükségük lesz rá, és ott voltam velük. Rokonlelkek nélkül elvesznék az élet szürkeségében, de nem vagyok egyedül! És ha rajtuk múlik, soha nem is leszek! Köszönöm, hogy a világot elviselhetőbb hellyé varázsoljátok!