Hangját egyre hallom... a pálmafák alatt...

Több, mint egy hónapja, hogy elment. És még mindig nagyon fáj. Persze... Nem is vártam mást, de egyszerűen nem tudom hova tenni az érzést. Régóta nem írtam, és nem tudom, mikor fogok legközelebb írni. Minden annyira kusza bennem, annyira sok dolog van, és most mégis úgy tűnik, semminek sincs értelme. Fáj, hiányzik és soha nem láthatom többet. Csak álmomban. Ahol rendszeresen meglátogat majd, ezt tudom. Neki jobb így, ő már nem szenved. Próbálom ezzel nyugtatni magamat, és segít is, de ettől még piszkosul fáj és éget és szúr és mar és mindent, amit el lehet képzelni. Most egyelőre minden fekete, de majd jobb lesz, tudom. Nem gondolkozom semmi őrültségen, csak át kell értékelnem magam körül mindent. És magamban. A fájdalom nem múlik el, csak megtanulok együtt élni vele. Aki egyszer megszületett, az meg is hal. Tudom. Hiába. Most valahogy úgy érzem, semmi sem teszi könnyebbé, pedig biztos tévedek. Egész hétvégén itthon voltam, betegen, és csak aludtam... és aludtam. Pedig lassan félek lehunyni a szemem, mert fáj őt viszontlátni. Illetve... fáj őt csak álmomban viszontlátni. Életéhez képest a halál csak egy rövidke pillanat, és én próbálok a szépre emlékezni. Hogy mennyi mindent tanított nekem, és mennyire szeretett. Mégis olyan nehéz, mert a halálnak olyan súlya van, amivel egyelőre nem tudom, hogy meg tudok-e birkózni. Néha úgy tűnik, igen, néha úgy tűnik, nagyon nem. Csak még egyszer láttam volna őt mosolyogni, csak még egyszer mondta volna, hogy szeret. És amikor már azt hittem, elfogytak a könnyeim, zokogok, mint azon a 17-i reggelen. Itt ülök a billentyűzet fölött és zokogok. Alig látok a könnyeken át. Nem gondoltam volna, hogy kiírni magamból ennyire fájdalmas lesz. Borzasztó. Fél órája még alter zenét hallgattam és sulihoz írtam mondókákat. Most meg sírok, mint egy kisbaba. Nem jó ez így. Nagyon nem. Ébresszetek fel, ha vége a szeptembernek. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha igaz lesz rám ez a szám, és most mégis. Azt gondoltam, hogy minden állandó. Főleg a családom. Na, ők aztán mindig itt lesznek nekem. És ez valahol így is van, hiszen, amíg van, aki emlékezzen ránk, addig élünk tovább. De másképp. Nem ölelhetem többé át. Nem érezhetem az illatát, és nem hallhatom hangját, nem nézhetek a szemébe. Most már csak a képekről mosolyog vissza rám. Elmém hiába tudja, hogy ez valami végleges, megmásíthatatlan, mégis minden erejével tiltakozik ellene. És még most is rettentő nehéz erről beszélnem. Nem hogy írnom. Pedig általában azzal nincs bajom, de most olyan, mintha saját magamban forgatnám a tőrt. Újra... és újra... és újra... és újra. Magamat hergelem, saját magam adom magam alá a lovat. Néha még most is azon kapom magam, hogy jelen időben beszélek róla. Pedig ő sajnos a jelenben már csak a lelkünkben él tovább. Nem tudom, mi ütött belém, de most annyira rossz. Érzem megtört szívem minden dobbanását, minden erőlködését, de már nem fog többé ugyanúgy verni. Egy szeletét elvitte magával, a szél elvitte és én szívesen adtam neki, és akár az egészet odaadtam volna, ha ezzel nyertem volna még egy órát, egy napot, egy hetet. De ez nem így működik. Az utolsó bejegyzésemet akkor írtam, amikor még életben volt. Minden őrá emlékeztet. Minden. Ahogy felolvastam neki az épp aktuális blogbejegyzéseimet. És ő mindig végighallgatta, mert ez a nagymamák dolga, mert érdekelte, mi van velem, hogy érzek, hogy gondolkozom a világról. Minden falevél, még az idő múlása is rá emlékeztet. A nap rám nevet és benne az ő mosolyát látom, a szélben az ő hangját hallom. Remélem, ő már boldog nagypapám oldalán odafent és együtt mosolyognak le rám. És én mindent megteszek, hogy méltó legyek az emlékükre!

Zene őérte