Ha belehalok is, sosem túl komolyan...

1960-2017

Ez a kép még jóval azelőtt készült,
hogy én megszülettem volna

A csavargó rocker így
"készülődik" a kirándulásra

Kicsit nehéz újra írnom, mert tavaly szeptemberben elvesztettem édesapámat. 56 éves volt, egy szívroham vitte el, hirtelen. Senkinek, de őszintén senkinek nem kívánom az érzést, amit akkor éltem át, mikor reggel fél 8-kor unokanővérem közölte: "Kurva rossz hírem van... Apád az éjszaka meghalt." A barátomat azzal keltettem: "Kicsim, kelj fel, apám meghalt!" Mindezt olyan hangnemben, mintha éppen valaki megpróbálná kinyomni az összes levegőt a tüdőmből. Ő pedig azonnal felkelt, és az első kérdése az volt, hogy nem csak álmodtam? Mi más lehetne ilyenkor az ember kérdése. Fordított helyzetben az enyém is ez lett volna. Kemény hónapokon vagyok/vagyunk túl, mert azt ugyan nem mondanám, hogy a legharmonikusabb volt a kapcsolatom édesapámmal, de szeretett. A barátai elmondásai alapján sokat beszélt rólam. Nagyon sokat. A lakást, amiben lakott pedig vissza kellett adnom az önkormányzatnak, és mikor kipakoltuk bizony gyöngyszemekre leltünk. Életének mozaikjaira, képekre, koncertjegyekre, levelekre, különböző csetreszekre. Talán sokkal közelebb kerültem ahhoz, hogy megismerjem apámat úgy igazán. Egy egészen más ember rajzolódott ki előttem, mint annak előtte. Sajnálom, hogy ezt már csak a halála után tehettem meg. Ami a legrosszabb az egészben, hogy nyilván tisztában vagyok vele, hogy szeretett, de ezt amióta élek és amire vissza tudok emlékezni, ezt sosem tapasztaltam. Sem tettben, sem pedig szóban. Sőt... Ami talán legjobban fájt tőle életemben, amikor azt mondta nagybátyámnak: "Minek megyek egyetemre, úgysem fogom elvégezni." Ezek után meglepett az a sok kis apróság, ami hozzám volt köthető és ő eltette. Az, hogy amije volt, mindent rám hagyott. Ahogy és amiket a barátainak mesélt rólam. A temetésén ott voltak a barátai. Bőrjakóban, bőrnaciban, kendőkkel, fuxokkal, ahogy azt kell. Olyan temetése volt, amilyen életet élt. Csavargó rocker, Zöld Csillaggal és kicsit Öregesen, ahogy jól esik...

Az egyik ilyen kép, valamikor az őskorból...
Igen, az én vagyok a vállán...

Csodálatos temetése volt, de még mindig piszkosul hiányzik. És - ami a legrosszabb érzés, amit szerintem életemben átéltem/átélek, újra és újra - néha a semmiből elönt a tudat: Nekem már nincs apám!

"Hosszú eső zuhogott rám 
ködben didergő délután.
Minden elbújt, és minden messze volt.
Árnyékautók. Kísértethajók.
Csapzott madár, a levegőben
meg nem tartja már a szíve sem.
Süllyedt lassan. Előttem földet ért.
Lehunyt szemmel csak világot cserélt.
Folyt el az idő patakokban.
Nőtt az országút a lábamban.
Tudtam mindig, hogy egyedül vagyok.
Félig szerencsés. Félig átkozott.
Ázott kutyák csaholását,
éhes csavargók csillagát,
bárhol voltam, követni könnyű volt,
ha már az isten közéjük sorolt.


Nem adom el a lelkem senkinek.
Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
de nem az övé, és úgy vigyázzon rá,
mintha életben õ tartaná.
Nem adom el a lelkem senkinek.
Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
és nem az övé. Úgy vigyázzon rá.
Úgysem láthat már túl soká.

Hosszú eső zuhogott rám,
szélben tekergő éjszakán.
Nevem nem volt. 
Reményem se sok.
Boldog voltam, hogy akárhogy vagyok.
Angyal nem járt az utakon már.
Hogy ördög segítsen, azt nem hagynám,
de jöttek sokan, hogy mutassák a jót.
Ázott kutyák. Éhes csavargók.
Nem adom el a lelkem senkinek.
Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
de nem az övé, és úgy vigyázzon rá,
mintha életben ő tartaná.
Nem adom el a lelkem senkinek.
Akinek kell, csak ingyen kapja meg,
és nem az övé. Úgy vigyázzon rá.
Úgysem láthat már túl soká."

Tunyogi Rock Band - Nem adom el a lelkem senkinek