In the land of the miracle...

Búcsúzás...

Valami szépnek a kezdetét jelenti. Szomorú vagyok, de tudom, hogy jobb lesz neked. A búcsúzás csak esélyt ad egy viszontlátásra.

"Csak egy sor, mit egy barátnak mondhatunk

Elbúcsúzunk, hogy viszontláthassunk."

Elhalványulnak az emlékek? Soha.

Elfelejtjük egymást? Teljesen kizárt.

Messzebb leszünk egymástól, de azért álmodtad álmaid, hogy aztán valóra váltsd őket. Engem ideköt sok minden, csupán ezért nem rohanok utánad fejvesztve. Sírok, mert messze leszel tőlem, és eközben próbálom feldolgozni a tényt, hogy felnőttem, és a barátaimmal is ez a helyzet. Visszafordíthatatlanul felnőttünk. Végérvényesen, és ezt nehezemre esik elfogadni. Számomra te még mindig az a hóbortos szőke lány maradsz, akit megismertem. Ám felnőttünk egymás mellett, elrepültek az évek és mi csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most mi is történik velünk tulajdonképpen? Közös játék, csajos esték, szerelmi bánat orvoslása, menekülés a szürke hétköznapok egyhangúságából. Aztán pedig hirtelen már érettségi, munka, költözés.  Habár több száz kilométer választ el minket egymástól, lesz egy világ, ami csakis a miénk, legyünk bármilyen messze egymástól, ott mindig megtaláljuk a másikat. Ez a világ telis-tele van emlékekkel. Jókkal, és rosszakkal egyaránt, habár utóbbiból jóval kevesebb van. A rengeteg dolog, amin együtt keresztülmentünk olyan szoros kapocs kettőnk között, amit valószínűleg, ha akarnánk, sem tudnánk elszakítani. Sok kedves szó, apróságok, amik bearanyozták a napomat. Rengeteg nevetés, szeretet és az összetartozás oly melengető, enyhet adó érzése. Hogy mindig tudjuk, a másik ott van nekünk. A késő esti SOS hívások "Gyere át, mert nem bírom." És te mindig jöttél. Ha egy kedves szóra vágyok, mindig tudom, hogy tőled kaphatok, légy bármilyen harapós kedvedben, légy bármilyen fáradt. Ha egyedül éreztem magam, nem tudtam aludni, az éjszaka közepén is felhívhattalak, és te a már jól ismert nyugalommal végighallgattál. Csodálatos, hogy a barátomnak mondhatlak. És most, hogy elutaztál, úgy érzem, nem öleltelek meg elégszer, nem éreztettem eléggé, hogy mennyire fontos vagy nekem, és mennyit jelent, hogy itt vagy mellettem. És most pedig itt állok megfosztva lelkem egy részétől...

De remélem, vigyázol rá, megőrzöd nekem, amíg újra látjuk egymást! Én vigyázni fogok a tiédre, ezt megígérem, míg ismét találkozunk. Ami hamarabb lesz, mint gondolnánk, de mégis később, mint szeretnénk... Néha, ha úgy érzed, rossz kedved van, ölelgesd majd meg a macit, és gondolj arra a dilibogyóra, akitől kaptad! :)

"Ha a csillagok leesnének egy nap

Én felmásznék az égre

És visszatenném őket neked, hogy megmentsem mosolyod"