Nem vagyunk még hozzá méltók...

Tudom, azt ígértem, addig nem blogolok, amíg nem rendeztem magamban szeretett tanárom elvesztését. Tudom, hogy nem is olyan rég posztoltam már ezt a művemet, de azt hiszem, ez méltó az emlékére, hiszen közel áll a szívemhez, ahogy ő is áll/állt. Ő már a szivárvány felett jár, csak akiket itt hagyott, azoknak fáj. Most már tudok beszélni róla, de még mindig nagyon rossz, és még mindig könnyeket csal a szemembe. Azt hiszem, ez még jó ideig így lesz. Szeretettel emlékezem Rá!

"Haláltánc

Nyomorúságosabb gyászmenetet elképzelni se lehetett. A koporsót egy ökrösszekér vitte, banánlevelekből fontak tetőt föléje; de olyan erővel szakadt az eső, és az utcákat úgy felverte a sár, hogy a kerekek lépten-nyomon kátyúba ragadtak, és a tető kis híján széthullt.

A szürke esőfüggönyön keresztül, aprócska ablakából egy asszony figyelte a vánszorgó menetet. Az emberek nehézkesen mozogtak, de az ítéletidő ellenére is megtisztelték a halottat azzal, hogy elkísérték utolsó útjára. Ahogy a kocsi elhaladt az ablak alatt, az asszony figyelmes lett egy alakra, aki a szekér hátulján ült. A kalapos idegen volt és oda nem illő, de valahogy mégsem tűnt ki a gyászoló tömegből. Habár kalapja eltakarta arcát, a nő biztos volt benne, hogy alóla őt figyeli. A menetelő embereket pásztázta, miközben próbált rájönni, miért markolt szívébe fagyos félelem az alak láttán.

Az asszony már korán reggel az ültetvények felé tartott. A földeken dolgozók szép lassan elköszöntek családjuktól és csatlakoztak a nőhöz. Megszokott arcok, megszokott mozdulatok és fojtott beszélgetés. Hiába keltek nap mint nap ilyen korán, sosem tudták igazán megszokni. A nap első sugarai épp csak megvilágították a fáradt arcokat, amikor elkezdtek dolgozni. Az asszony körülnézett, társai munka közben úgy néztek ki, mintha valami begyakorolt táncot jártak volna. Volt valami gyönyörű a monoton, ismétlődő mozdulatokban. Vág, lehajol, kötöz. Az ismerős arcok és mozdulatok között azonban feltűnt valami különös. A mező szélén ott ült a kalapos alak, és amint az asszony meglátta őt, megigazította kalapját. Szája furcsa, groteszk mosolyra húzódott, ami egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Mielőtt jobban megnézhette volna a kalapos arcát, az eltűnt.

Napnyugta után az asszony kiült háza elé, és figyelte az utcán játszó gyerekeket. Miután a falu teljesen elcsendesedett, ő is aludni tért. Álma azonban nyugtalan volt. A kalapos alak nem hagyta nyugodni. Különös mozgásával és arcán azzal a letörölhetetlen mosollyal közeledett felé, és kinyújtotta a kezét. A nő verejtékben úszva riadt fel, és szeme azonnal a szoba falán lógó feszületet kereste. Amint megtalálta, kissé megnyugodott, ahhoz azonban túl zaklatott volt, hogy újra elaludjon. Tudta, az alak felbukkanása valami változás előjele. Kiülve a ház elé, a sötét égre tekintve elgondolkodott.

Az alak egyre többször mutatkozott. A groteszk arc ismerőssé vált, részesévé a nőt körülvevő világnak. Egy különösen nehéz nap után az asszony hazafelé tartott, amikor meglátta az út mellett táncoló alakot. És akkor végre megértette. Lelkét különös nyugalom töltötte el, az alak pedig egy pillanatra megállt, alig láthatóan bólintott, és tovább táncolt az asszony háza felé.

Az asszony házából figyelte az embereket. Itt-ott egy gyermek felsírt. Az idősek csoszogása, a gyermekek nevetése, a felnőttek beszélgetése mind-mind egyetlen eleven és mozgó egésszé tették a falut. A kalapos állt az asszony mellett, és a templom tornyát figyelte. A nő közelebb lépett hozzá, és - először azóta, hogy meglátta - igazán szemügyre vette az idegen arcát. A furcsa mosoly ellenére szemei barátságosak voltak. A körülöttük lévő emberek összehangolt mozgását figyelve az asszony úgy érezte, mintha egy csodás színjátékot látna. A gyermekek fogócskáztak, a nők teregették a ruhákat és ő úgy érezte magát, mintha egy neki szóló búcsútáncot járna az egész falu.

A háza előtt elhaladó emberek tisztelettudóan köszöntek neki, ő pedig mosolyogva válaszolt. A misére is ugyanúgy készülődött, mint egész életében minden nap. Mielőtt kilépett volna az ajtón, ruháját megigazította, haján még simított egyet, nem akart csapzottan mutatkozni.

A templomba érve leült egy hátsó padba. A belépő emberek arcát figyelte. Áhítatosan felpillantottak a keresztre, és lassan elfoglalták helyüket. Látható volt, hogy a megjelentek közül sokan máshol járnak. De ahogy belépett a pap, mindenki felé fordította tekintetét. Csodálatos volt látni, hogy ez a rengeteg falusi mind egyként fordul a belépő ember felé. A mise alatt az asszony csak figyelte, ahogy az alak körbetáncolja a megjelenteket. Élet és halál tánca volt ez, olyan gyönyörű, hogy az asszony képtelen volt levenni tekintetét a kalapos alakról.

Aznap utolsóként hagyta el a templomot. Miután mindenki elment, körülnézett az aprócska épületben. Nem volt nagy, hiszen egy ilyen kicsiny falunak nincs szüksége monumentális, súlyos épületre. Szerény volt, mint a falu. A falakon lévő festményekről itt-ott már lepattogott a festék, a padok ócskák voltak, nyikorogtak, de a falu életében fontos szerepet játszott a kopott épület.

Az asszony megvacsorázott. Kibontotta legjobb borát, és kinézett az ablakon. A házakban sorra aludtak el a gyertyák, az emberek kihasználták, hogy nem kellett dolgozniuk, és hamar pihenni tértek. A falu álmos csöndjét a természet zizegő zaja törte csupán meg. A közelben rikoltott egy pacsirta, és a bokor megrebbent egy alatta átszaladó macskától. A fák leveleinek zörgése és az állatok zajai egyetlen, harmonikus dallamban fonódtak össze, és az asszony ráébredt, hogy eddig vak volt az őt körülvevő világra. Az alak felnyitotta szemét, megérthette az élet csodálatos állandóságát. Ráébredt arra is, hogy a kalapos alak mindig ott van körülöttük, egy folyamatos táncot járva, figyelve az emberekre. Éppen csak azok számára látható, kiknek ideje elérkezett.

Az asszonyt nyugalommal töltötte el, hogy végre megértette az egészet, megértette saját szerepét a táncban, és békességgel töltötte el a tudat, hogy teljes életet élt, megtanította gyermekeit arra, amit egy embernek tudnia kell, dolgos ember volt, és sokan szerették. Ideje átadni helyét a fiataloknak, ők járják tovább a táncot.

Felállt az ablaktól, és leült az ágyára. A kalapos ott állt a küszöb előtt, és várt. Nem siettette az asszonyt, megvárta, míg az körbenéz a szobában. Búcsút vett azoktól a tárgyaktól, melyek egész életében körülvették. Az asszony az ajtó felé nézett, elmosolyodott, és bólintott. Az alak belépett a házba, és lassan elindult a nő felé. Nem sokkal előtte megállt, lassú mozdulattal leemelte kalapját, és meghajolt az asszony előtt. Ahogy felpillantott rá, arcán a mosoly már nem volt sem zavaró, sem furcsa, békés tekintete pedig a tisztelet leggyönyörűbb megnyilvánulása volt, amit az asszony valaha látott. A halál felé nyújtotta kezét, lassú, elnyújtott mozdulatai kecsessé tették. Ahogy az asszony felemelkedett az ágyról, végtelenül könnyűnek érezte magát, vállát már nem nyomták a hétköznapok egyszerű problémái, a világ számára már nem változott tovább.

A faluból kiérve, a dombról még egyszer visszatekintett otthonára. A lágy szellő ismerős illatokat sodort a falu felől. Az ismerős házak, a kimagasodó templomtorony és a szántóföld egy gyönyörű képpé álltak össze. A nő behunyta szemét, és mélyen emlékezetébe zárta a pillanatot."

Csak remélhetem, hogy az ő távozása is ilyen békés volt, bár félek, hogy sokat szenvedett. De szinte biztos vagyok benne, hogy a halál megemelte a kalapját előtte! Mindenesetre most már a matematikának és drága tanárnőmnek van egy kis dobozka a szívemben, amit soha nem fogok elfelejteni. A sinus-cosinus-tangens-cotangens négyest, hogy sinusnak tangens a féltestvére, azt, hogy a magyar segítségével megtanulhattam a matekot, azt, hogy tulajdonképp a koordináta-rendszerben az É.K. Észak-Keletet jelent, az ősembert és a feleségét, vagyis a természetes számok halmazát, a logaritmus megértését a röpülő kitevővel és azt, ahogy azt mondta nekem:
"Te olyan vagy számomra, mint a színésznek a jutalomjáték, vagy mint a fény az éjszakában!"
vagy azt, hogy:
"Nah Lajta, megint elküldted az agyadat sétálni!"
Vagy ahogyan örült annak, amikor felhívtam, hogy felvettek az egyetemre.
Olyan sokat adott nekem, most pedig megpróbálok méltó lenni hozzá!