The hardest thing in this world it's to live in it...

Annyi gondolat kavarog folyamatosan a fejemben. Lehet, hogy ez azért van, mert egyetemre járok. Nem, nem akarok sznob lenni, de egy leendő gyógypedagógusnak muszáj valamennyire érzékenynek lennie a társadalom problémáira, kényes ügyeire. Indokolatlan időben indokolatlanul komoly gondolatok rohamoznak meg. Nem mondom, hogy nem jó érzés, de nem kifejezetten az ilyen emelkedett gondolatokhoz vagyok szokva. Talán ez jelzi, hogy felnőttem? De én nem akarom elengedni a gyermekkorom. Hát persze, a már évek óta nem létező gyermekkorom. Talán ez is az egyetem feladata. Egyfajta "könnyített" életbe vezet be? Hiszen már felnőttként kezelnek, mégsincs annyi felelősség a vállamon. Dolgozhatok, de nem kell minden szabadidőmet rááldozni. Sokan mondták már, hogy az egyetemi évek a legklasszabb évek. Talán kezdem megérteni, hogy miről beszéltek. Nehéz volt, de megküzdöttem érte. Sok dolog történt velem míg eljutottam idáig. Sok a heg, és nagyon sok seb még csak most kezd el begyógyulni. De mégis boldog vagyok. Az egyetem, a családom, a terveim. Az akadályok, amiket én állítok magam elé, és ugrom meg, mind erősebbé tesznek. Ezeknek köszönhetem, hogy azzá váltam, aki ma vagyok. Akit vagy kedvelnek, vagy nem. De én köszönöm szépen, jól érzem magam a bőrömben. Végre biztos vagyok benne, hogy egy olyan hivatást választottam, amiben az évek során kiteljesedhetek, amit szívvel-lélekkel, őszintén fogok csinálni. Elhivatottság, ez számomra annyira ismerős és mégis idegen érzés. Soha ezelőtt nem tapasztaltam meg még ezt ilyen tisztán az életben. Egyrészt szenzációs érzés, másrészt megijeszt. Mert olyanokon kezdek gondolkozni, hogy mások mit tettek már le az asztalra? Esetleg olyanok, akik nálam idősebbek. Úgy érzem, hogy már bizonyítottam. Ha mást nem, azt, hogy anyuék bízhatnak bennem. Hogy ha valamit kitűzök magam elé célnak, akkor azt el is érem. Hogy nem feltétlenül megyek az egy-két napos hóbortjaim által helyesnek vélt - szinte mindig helytelen - úton. Elterveztem, hogy egyetemre fogok járni, és véghez vittem a tervem. Amit már 4-5 éve dédelgettem. De ugyanakkor életem néhány területén úgy érzem, fejest ugrok az ismeretlenbe. De a mai világban néhány dolognak nem is lehet nekivágni enélkül. A kalandvágy visz előre - és vitt már nagyon sokszor -, az, hogy néhány dolog, ami félelmetes, valójában életünk legnagyobb kihívása lehet. Mind szakmailag, mind önismereti szempontból. Itt ülök az egyetemen, a laptopomon pötyögök, meleg, rágógumi ízű (valójában málnás-citromos) teát szürcsölök, és Baba Yetu-t hallgatok. Teljes hangerővel. Fáj a torkom, de jelen pillanatban ez sem érdekel. A mai nap a gondolkodásról szól. Hogy átértékeljek magamban dolgokat. Hűh... ez így sokkal meredekebben hangzik, mint amit valójában takar. Ma megkérdezték tőlem, hogy minden rendben van-e. Hogyne lenne?! Persze, jól jönne egy kevés pénz, és máris sokkal jobban tetszene minden, de az elmúlt időszakban rájöttem, hogy a pénz fontos, de vannak ennél fontosabb dolgok is. Valamint rájöttem, hogy anyuék varázslók.  Mint a nagymamák. Ez biztosan ilyen szülő superpower. Az elmúlt két-három hónap nem volt egyszerű, közel sem volt az, de most már minden rendben lesz, és különben is. Sok dolog van, aminek örülhetek. A barátaimnak, annak, hogy van célom. Tudom, hogy mit akarok kezdeni magammal az életben, tudom nagyjából, merre tartok. Az út nyilván még nem teljesen tiszta előttem, bizonyára lesznek olyan szakaszok, amikor annyira nehéz lesz, hogy vissza akarok fordulni, de előttem fog lebegni a cél, mint valami világító fáklya a sötétben. Ez a cél pedig nem más, mint hogy én nagyon jó gyógypedagógus szeretnék lenni. Elhivatott. Eltántoríthatatlan. Ez pedig csak rajtam múlik... 

"Well
Send them your heart
So they know that someone cares

And that life will be stronger and free
As God has shown us by turning stone to bread 
And so that we all must lend a helping hand"